Életközepi átmenet – az én sztorim

2012. november 27-én egy pálmafa alatt álltam a Seychelle-szigeteken, és megnősültem. Életem egyik legboldogabb napjának kellett volna lennie. Este mégis azzal a felismeréssel ültem a szállodai szobában, hogy semmivel sem lettem boldogabb.

Szerző: Szilágyi Attila, önismereti mentor, elindulok.hu | Közzétéve: 2024-09-01, átdolgozva: 2026-11-02 | Olvasási idő: 5–6 perc.

Hogy ez a nap miért nem hozta el, amit vártam tőle, azt csak hat évvel később kezdtem érteni. Ehhez vissza kell mennem az elejére.

Honnan indultam

Sok minden érdekelt: egy időben még zenészi pályáról is álmodoztam. A húszas éveim elején, 1998-tól néhány évig keresztény lelkigondozói szolgálatot végeztem egy evangéliumi felekezetben, Budapesten. Főként árva fiatalokat mentoráltam, és szinte a saját gyerekeimként kísértem őket önmaguk felfedezésének cseppet sem rögmentes útján.

Szerettem fiatalokkal és családokkal foglalkozni – hétről hétre sok örömet adott a lelkesedésük, a világra való nyitottságuk, az újra és a szépre való csillapíthatatlan vágyuk és az ismeretlenre való rácsodálkozásuk.

A kíváncsiságom sokfelé vitt: a hit és az erkölcs mellett a szépművészetek és a racionális tudományok is lenyűgöztek. Ez utóbbiak közül az akkoriban első virágzását élő informatika vált számomra kedves hobbiból hivatássá. Hamarosan ipari, orvosi, logisztikai és vállalatirányítási, valamint nagy, felelősségteljes nemzetközi rendszerek szoftverfejlesztő csapataival »váltottam meg a világot«, szakmai mentorként. Közel másfél évtizedig ez volt a pályám.

Közben az életem egy része a kórházban telt. Az első feleségem évekig beteg volt.

Ma is emlékszem arra a napra, amikor el kellett hagynom az osztályt, ahol a feleségemet az első műtétje után kezelték. Lementem a kórház parkjába, és leültem egy padra egy óriási platánfa árnyékában. Magam sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Egy nehéz döntésen voltunk túl, a feleségem – úgy tűnt – végre jó kezekben volt, én pedig egy pillanatra kiengedhettem a készültségből. Egyszer csak észrevettem a lombok között átszűrődő napfényt, amely az arcomat cirógatta, és hirtelen talán a madarak énekét is meghallottam. Ezek a kis csodák addig is ott voltak, csak nem tudtam felfigyelni rájuk. Később is sokszor felidéztem ezt a pillanatot, amikor éppen nehéz volt.

Az orvosok jóval korábban megmondták, hogy nincs sok hátra, aztán mégis jött közel három, szinte elviselhető év, és kezdtem elhinni, hogy talán minden így marad. 2012 márciusában meghalt. Bár tudtam, hogy bármikor bekövetkezhet, mégis váratlanul ért. Az utolsó szavaival arra biztatott, hogy éljem tovább az életemet.

Sötétben botorkálva

Úgy is tettem, talán túl gyorsan is. Megismerkedtem valakivel, az ismerkedésünk sebesen haladt, és fél évvel később már egy egzotikus sziget pálmafái alatt álltunk az oltár előtt. Limuzin vitt a szállodáig, virágszirmokból szórt ösvény vezetett a fehér homokos tengerparton felállított helyszínig; volt torta, nevetés, fényképezkedés az óceán partján. Mint a filmekben.

Amikor este visszaértünk az apartmanba, és lecsillapodott az izgalom, fájdalmas felismerés hasított belém: nem lettem boldogabb. És talán nem is leszek, legalábbis nem úgy, ahogyan reméltem. Akkor még nem tudtam, hogy a gyors új kezdetben elakadt a gyászom.

Bár természetemnél fogva lelkes és derűlátó vagyok, a következő években egyre kevésbé találtam a helyem.

Üresnek és céltalannak éreztem az életemet, és elvesztettem az örömömet a munkámban és a magán­életemben is.

A tanácstalanságomhoz erősödő szorongás társult, és egyre inkább befelé fordultam. Kerültem az embereket, és alig vágtam bele új dolgokba. Csalódott voltam és keserű, boldogtalan és kiüresedett. Sem az újabb és újabb nemzetközi projektek, világmegváltó küldetések és kritikus feladatok nem adtak valódi megelégedettséget, sem az egzotikus luxusutazások, a gourmet élmények vagy a sznob hobbik.

Csak később értettem meg, hogy ez volt a saját életközepi krízisem kezdete, és hogy ezen az időszakon nekem is keresztül kellett mennem, ugyanúgy, mint mindenkinek, aki összekeveri a sikert a boldogsággal.

Fény az alagút végén

2018-ban egyszer a lakásom folyosóján álltam, a tükör előtt, a telefonnal a kezemben, és bőgtem. Órák óta rázott a sírás, potyogtak a könnyeim, pedig semmi nem történt. Egyszerűen elárasztottak az érzések és a gondolatok, amelyek olyan hirtelen törtek fel a múltamból, hogy azt sem tudtam, hogy ott vannak valahol a lelkem mélyén.

Akkoriban váltunk el a második feleségemmel. Szeretetben éltünk együtt, de izgalom nélkül, és éreztem, hogy másra vágyom. Elköltöztem, megismerkedtem valakivel, és az ő ajánlására kezdtem egyéni önismereti terápiába járni. Ott olyan történeteket kezdtünk boncolgatni, amelyeket korábban olyan mélyre temettem el magamban, hogy arra sem emlékeztem, hogy valaha megéltem őket.

A terapeutámat hívtam. Amikor felvette, elmondtam, hogy nem tudom abbahagyni a sírást, és hogy ez nekem teljesen szokatlan. A válasza meglepett, mellbevágott, és azóta is elkísér:

Persze, hogy sírsz, Attila, és ne is akard most abbahagyni! Engedd, hogy végre szabadon kijöjjön. Hiszen negyven évig nem sírtál, amikor kellett volna…

Akkor határoztam el, hogy soha többé nem hagyom cserben magamat, és a saját legjobb barátommá válok. Lassan azt is megértettem, hogy a második házasságomtól azt vártam, amit csak én adhatok meg magamnak: olyan terhet tettem a páromra, amely nem az ő vállára tartozott. Ehhez nekem kellett megváltoznom.

Rendkívül intenzíven belevetettem magam az önismereti munkába: hetente többször jártam foglalkozásokra, és havonta több százezer forintot költöttem rájuk. Jártam pszichodrámára, családállításra, bodywork- és mindfulness-foglalkozásokra, transz- és pszichedelikus utazásokra, valamint egyéni katatim és analógiás imaginációs ülésekre.

Önismeretem növekedése rövid időn belül óriási változásokat hozott a mindennapjaimba: növelte az érzelmi tudatosságomat, és javította a mentális közérzetemet.

Megdöbbentő volt hosszú idő után először átélni egy szorongás nélküli pillanatot.

2019 tavasza volt. Egy katarzis-imaginációs utazás végén még feküdtem a kezelőágyon. A terapeutám tőlem pár méterre ült egy fotelben, és türelmesen várta, hogy felüljek az ágy szélére, mint általában. Ahogy kinyitottam a szemem, azt éreztem, hogy a testem nem feszül, a lelkem pedig kellemesen üres és felszabadult. Szokatlanul könnyűnek és békésnek éreztem magam. Ez a kitisztult szellemi és lelki állapot szinte teljesen ismeretlen volt számomra. Addigra már hivatalos CPTSD-diagnózist kaptam a Kovalenko Klinikán, ezért nem is reméltem, hogy valaha jobban leszek, különösen nem ennyivel, és nem ilyen hirtelen…

Hazafelé egy parkon át sétáltam a kocsimhoz, és egyszer csak le kellett ülnöm egy padra. Rácsodálkoztam a napsütés melegére, a tavasz illatára és a madarak énekére. Akkor jöttem rá, milyen régen nem gyönyörködtem már az élet apró örömeiben…

Innentől még másfél év telt el, mire újra egyensúlyra leltem, és teljesnek kezdtem érezni az életemet.

Érzelmi teljességben, élményekben gazdagon

Bevallom, amikor elkezdtem a saját terápiámat, még nem tudtam, hogy az önfelfedezés – a sikereivel együtt – ennyi erőfeszítést is kíván majd tőlem. Visszatekintve úgy gondolom, hogy mindenképpen megérte.

Ma már a nehéz érzelmekre is ugyanolyan hálával és megbecsüléssel tekintek, mint a könnyűekre.

Mély megelégedéssel haladok előre az önhitelesség útján, megengedve magamnak a pillanat hozadékait, teljes szívből megélve, bármit tartogasson is az életem folyton változó, kiszámíthatatlan tánca.

Nyilvánvaló, hogy a tanáraim és a kollégáim támogatása nélkül nem tartanék ott, ahol tartok. Emellett sokszor a klienseim személyes példája is erősen inspirál. Hálás vagyok nekik – neked –, hogy együtt járhatjuk a boldogság útját.

Szívből remélem, hogy még jó sokáig.

Szilágyi Attila, elindulok.hu