Párkapcsolat nélkül jól lenni – miért olyan fontos ez?
Világszerte minden évben ezen a napon, november 11-én (11.11) tartják az Egyedülállók Napja ünnepet, melyet sok helyen szingliknek szóló fesztiválok és értékesítési akciók kísérnek.
Szerző: Szilágyi Attila, önismereti mentor, elindulok.hu | Közzétéve: 2022-11-11 | Olvasási idő: 4-5 perc.
Az egyedüllét nyilvánvalóan cseppet sem jobban vagy kevésbé ünneplendő életélmény, mint a foglalt párkapcsolati státuszok, hiszen mindkét időszaknak megvan a maga nélkülözhetetlen szerepe egy boldog felnőtt életében.
Maga a tendencia azonban egy fontos dologra hívja fel a figyelmünket: bármely harsány propaganda mögött bizonytalan és gátlásokkal terhelt érzelmi állapot rejtőzik.
Ugyan az utóbbi időben világszerte beindult a szingli családi állapot emancipációjának folyamata, és növekvő számú termék és szolgáltatás – sőt, mint látjuk, ünnepi akció – célközönsége a „páratlan” vásárló, ennek ellenére romantikus nyugati társadalmaink nagyon keveset tesznek azért, hogy pártalan tagjai a mindennapokban nyugodtan élvezzék saját társaságukat.
Az egyedülállóságot bizony sokszor kényszerű, nyomasztó és jó esetben csupán átmenetileg tartó állapotnak ábrázolják.
MIÉRT BAJ EZ?
Vegyük észre, hogy sok egyedülálló számára igazi kínszenvedés szembesülni a romantikus hirdetések és művészeti alkotások áradatával, melyek a boldogság végső kulcsaként ábrázolják a virágzó szerelmi kapcsolat és a gyermekkel áldott család ideáját.
Mi másra lenne szüksége szerencsétlen egyedülállóknak – gondolják a reklámszakemberek –, mint, hogy elragadó képeket mutassanak nekik boldog párokról, akik kéz a kézben sétálnak a tengerparton?
A legtöbb szórakozóhely, nyaralóhely és társasági esemény szükségét érzi, hogy kedvezményt adjon, vagy épp ellenkezőleg: felárral büntessen, vagy egyéb módon megalázzon bárkit, aki volt annyira arcátlan, hogy egyedül merészkedjen élvezni az életet.
Azonban, ismét emlékeztessük magunkat: bármely harsány propaganda mögött bizonytalan és gátlásokkal terhelt érzelmi állapot rejtőzik!
A családi házak díszes homlokzata mögött némán szenvedő párok alkotta világ tagjai folyamatos megerősítés után sóvárognak, hogy biztosan nem a rossz utat választották, amikor kapcsolatra léptek.
IGAZ EZ A MÁSIK OLDALRA IS
Egyes egyedülállók gonosz megjegyzésekkel és karikatúrákkal vezetik le frusztrációjukat a velük szembeni előítéletre válaszul a „gyermekmentes övezet”, „anyós viccek” és „szőke nő” tematikájú közösségi oldalakon.
Mindkét csoport tagjai – párkapcsolatban élők és egyedülállók – egyaránt viselik a kétségeikből fakadó érzelmi teher súlyát.
A belső bizonytalanságból fakadó stressz hosszú távon akár egészségi kockázatokat is rejt, és mindenképpen elveszi a könnyedséget életünk pillanataiból.
Mi tehát az egészséges szemléletmód a pártalan egyedüllét állapotát és a párkapcsolati létet illetően?
Először is szögezzük le, hogy soha nem a helyzet a gond, hanem az, ahogyan érzünk azzal kapcsolatban.
És itt jön be egy fontos szempont, mely meghatározza az aktuális párkapcsolati létünk – adott esetben a pártalan állapotunk – minőségét.
Lehetünk egyedül elégedettek, vagy tekinthetjük a helyzetünket istencsapásként is.
A VÁLASZTÁS RAJTUNK MÚLIK
Nincs semmi baj azzal, hogy kapcsolódunk embertársainkkal, és ha úgy szeretnénk, párkapcsolatot kezdünk egyikkel-másikkal. Kapcsolatainkban sérülünk, kapcsolatainkban gyógyulunk.
Ahogyan az egyedüllét időszakai a tapasztalásaink feldolgozásának és az önmagunkra találásnak elengedhetetlen feltétele, ugyanúgy a kapcsolódásaink tükrében láthatjuk meg előrehaladásunk mértékét és fedezhetjük fel kijavítandó viselkedési hibánkat.
Minél több időt szánunk az érzelmeinken való elmélkedésre, és a feltárt hiányosságaink mögötti kielégítetlen szükségletek öngondoskodó betöltésére, annál kiegyensúlyozottabban tudunk majd elindulni a befolyásmentes érdeklődés indította felfedezés útján.
És ugyanígy, minél szorosabb érzelmi sérülékenységet engedünk magunknak megélni egy-egy kapcsolatunkban, annál mélyebb sebeket tudunk benne közösen és kölcsönösen begyógyítani.
Azonban pont emiatt nagyon nem mindegy, hogy kivel kapcsolódunk, vagy lépünk társkapcsolatra életünk egy adott időszakában.
Az egyik legfőbb probléma – ahol a kígyó a farkába harap, vagy más szóval a 22-es csapdája –, hogy amíg a szingliséget szerencsétlenségnek tekintjük, – s emiatt mihamarabb és bármi áron megszüntetnénk már –, addig az így keletkező sürgetettség érzése aláássa a józan ítélőképességünket azt illetően, hogy teljesüljön az, ami pedig igazán jó lenne nekünk: azaz, hogy a megfelelő (!) partnerrel kerüljünk össze.
„AKI SIET, MÁR EL IS KÉSETT”
Egy felvidéki barátomtól hallottam ezt a mondást, és ebben a helyzetben is igaznak találom. Én úgy mondanám: „Aki kapkod, hibázik”, abban az értelemben, hogy ha nem várjuk meg, amíg a „türelmünk rózsát terem”, akkor valójában lemaradunk az igaziról. Miért?
„Aki éhes, a vasszeget is megeszi” – tartja egy másik mondás. Pedig az – belátható módon – nem túl egészséges. Dosztojevszkij megrázó novellát írt egy árva kisgyerekről, aki disznózsírból készült gyertyával csillapítja kínzó éhségét.
Ehhez hasonlóan ugyanígy hajlamosak vagyunk érzelmi elkeseredettségünkben bemenekülni a legközelebbi szórakozóhelyre, hogy hazavigyük az első jelentkezőt, akit aztán elborzadva találunk magunk mellett, amikor felébredünk másnap hajnalban.
Még ha ennél szofisztikáltabb módon manipuláltuk is kölcsönösen arra önmagunkat és hálónkba csalt partnerünket, hogy vakon zuhanjunk együtt a szerelemgödörbe, végül ígyis-úgyis rá fogunk majd jönni mindketten, hogy egy nem kielégítő kapcsolatban élni egyértelműen rosszabb – vagyis még magányosabb –, mint egyedül.
FEJBEN DŐL EL
Az egyedüllét központi kihívása az, hogy szembenézzünk azzal, hogy számunkra mit jelent szinglinek lenni. Ha sikerül megbirkózni a „másságtól” való félelemmel, akkor rájöhetünk, hogy az egyedüllét egész elviselhető ahhoz képest, hogy egy adott pillanatban mennyire „normálisnak” érezzük magunkat a társadalomban, de közben szenvedünk.
Szóval, a lényeg nem maga az a körülmény, hogy épp egyedül vagyunk vagy sem, hanem az, hogy ezt mi magunk hogyan értelmezzük.
Láthatjuk benne annak „nyilvánvaló bizonyítékát”, hogy „nemkívánatos, nyomorult, undorító és érzelmileg beteg lények” vagyunk, vagy tekinthetjük úgy is ezt az időszakot, mint jól megérdemelt pihenőt egy egyébként tiszteletreméltóan tevékeny élet ívében.
Trükkösen hangzik, de végső soron pont ezért nagyon reménykeltő, mert azt sugallja, hogy ha tudnánk dolgozni azon, hogy mit jelent számunkra az egyedüllét, akkor elméletileg bármilyen hosszú időszakot simán kibírnánk egyedül.
EGYEDÜL, DE NEM MAGÁNYOSAN
Segítségül ahhoz, hogy felállítsunk egy új mentális modellt arról, hogy mit jelent nekünk valójában az egyedüllét, idézzünk fel magunknak néhányat az alábbi érvek közül:
1., Annak ellenére, hogy mit pusmog nekünk egy barátságtalan hang a fejünkben, valójában mi vagyunk azok, akik eldönthetjük, hogy egyedül vagyunk-e vagy sem. Magányunk inkább akarat, semmint kényszer.
2., Soha senkinek nem kell egyedül lennie, amíg nem törődik azzal, hogy kivel van. De mi igenis törődünk vele: a nem megfelelő társaság sokkal magányosabb számunkra, mint az egyedüllét.
3., Mi több: egy kényszeredett, őszintétlen, ellentétekkel és félreértésekkel teli társalgás a legtávolabb áll attól, amire mi igazán vágyunk. Ennél sokkal inkább választjuk azt a bensőséges beszélgetést, amelyet saját elménk nyugalmában folytathatunk.
4., Az egyedüllét nem annak a bizonyítéka, hogy a világ elutasított bennünket; ez sokkal inkább annak a jele, hogy alaposan áttekintettük a rendelkezésre álló lehetőségeket, és mi magunk utasítottunk el közülük valamennyit – bölcsen.
„JÓ MUNKÁHOZ IDŐ KELL”
Egy másik jelentős gondolat az, hogy értékeljük azt az időt, amibe beletelik megtalálni a megfelelő választást, különös tekintettel arra, hogy – nagyon jó okokból – válogatósak vagyunk. Nem akárkit keresünk és nem minden áron.
A megfelelő jelöltet pedig nem kevésbé könnyű megtalálni, mint egy érdekfeszítő állást vagy egy gyönyörű házat. Eltarthat akár több hónapig, vagy néhány évig is. Azonban itt is az számít, hogy milyen időtávban gondolkozunk. Ha egy-két évtizedre tervezünk, ahhoz képest hat hónap elszalad.
AZ ÖNÁLLÓSÁG A KULCS
Nincs biztosabb garancia egy sikeres kapcsolatra, mint az a tudat, hogy egyedül is tökéletesen boldogulunk.
Ez azt jelenti, hogy csak olyasvalakit keresünk, aki mélyen hozzá tud járulni az életünkhöz, nem pedig olyat, akivel feloszthatjuk a házimunkát egymás közt, vagy aki csak eloszlatja a vasárnap esti magányunkat.
Önállóságunk tudata egyben növeli az önbizalmunkat és az önértékelésünket is. Adott esetben erőt ad ahhoz is, hogy idejében kihátráljunk egy-egy nem kielégítő kapcsolatból.
A párkapcsolat nem jelenti azt és nem is szabad azt jelentenie, hogy teljes mértékben a másikra vagyunk utalva az önbecsülésünkben, a napi önmenedzselésünkben vagy akár az anyagi biztonságunkra vonatkozó szükségleteink kielégítésében.
Ha jelentős tapasztalattal rendelkezünk az önálló boldogulás terén, képesek leszünk sikeresen megbirkózni az élet olyan elkerülhetetlen területeivel is, amelyeken még egy nagyon kedves és törődő partner sem cselekedhet helyettünk. Kevésbé leszünk követelőzőek. Kompetensebbek és tudatosabbak leszünk azt illetően, milyen tulajdonságokat keresünk egy szeretőben.
Tehát úgy tűnik, hogy az önállóságra való hajlandóságunk központi szerepet tölt be abban, hogy mekkora valószínűséggel leszünk majd képesek megfelelő partnert találni egy gyümölcsöző kapcsolathoz és hosszú távon örömet találni benne.
A szingli állapot időszaka az életedben – sok más egyéb áldása mellett – egy olyan szükséges és biztonságos alap, amelyen megpihenve józan és bölcs döntést tudsz hozni arról, hogy kivel építsd fel közös életetek szilárd és tartós épületét.
- Felhasznált forrás: The School of Life – The Importance Of Being Single
Szilágyi Attila, elindulok.hu
